2017. augusztus 5., szombat

2.Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a második résszel. Elképesztően köszönöm a már most feliratkozott hét (!!) embernek a jelenlétüket. Remélem, tetszik majd az írásom!
Iratkozzatok fel, vagy írjatok alul.
Puszi, Writer Girl 

Abby

     Már csak napok választottak el Karácsonytól, a szeretet, a béke és család legfőbb ünnepétől. Máskor tűkön ülve lestem volna a naptárat, - kortól függetlenül - karikáztam volna az eltelő napokat, hogy majd december huszonötödikén hatalmas mosollyal a fejemen keljek, kikiáltva a világnak, mennyire boldog vagyok. Az orromat nekinyomtam volna az ablaknak, úgy lesve a hóesését, aztán szaladtam volna hóembert építeni, meg úgy viselkedni, mint egy kisgyerek. Ez azonban idén elmaradt, egyetlen ok miatt: ahogy érkezett az ünnep, Kyle kedve úgy süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre, mostanra már a szokásosabbnál is gorombább és elviselhetetlenebb lett, egyáltalán nem járt ki a ,,börtönéből'', naphosszat üvöltette a zenét, hogy ne kelljen beszélnie valamelyikünkkel és még enni sem evett. De legalább lányokat nem hordott haza, ezt vehettük pozitívumnak. Mindemellett szinte lehetetlenségnek tűnt mellette élni, annyira kiszipolyozta az emberből a pozitivitást és az optimizmust. Lassan mi magunk is búskomor zombikká váltunk a saját életterünkön. Anya egyre többször sírta el magát, apa a szokásosnál is levertebb lett, szeme alatt sötét karikák játszottak, én pedig egyszerűen nem bírtam magammal, legszívesebben rátörtem volna az ajtót, hogy jól megrázzam és rákiabáljak, amiért tönkretette a kedvenc időszakomat az évben.
    Alig öt nap maradt ajándékosztásig, addig igyekeztem mindent lefixálni, amit csak lehet. Anyával szerte rohangáltunk a városban mindenféle dolog után, végigjártuk a bevásárlóközpontokat, ajándéküzleteket, sőt, még a piacokat is, míg megtaláltuk magunknak a tökéletes fenyőfát. Megkerestem a legjobb ajándékokat: anyának egy ékszerdobozt vettem, fekete fából, vörös kövekkel kirakva, ahelyett, amit sikeresen összetörtem pár hónapja, apának pedig egy órát. Arról fogalmam sem volt, Kyle vajon velünk ünnepel-e, vagy inkább elmegy valahova, ráadásul nem is tűnt helyénvalónak, hogy neki is adjak valamit. Vagy mégis? Minden esetre inkább hagytam, bármennyire is ellenkezett a szívem az ellen, hogy egyedül hagyjam őt a szeretet napján. Később azonban igencsak megbántam, hogy egyáltalán gondoltam is a kedvességre Mr. Érzéketlen Langforddal kapcsolatban.
   December 22. Három nap. Szinte kiugrottam a bőrömből, olyan energia halmozódott már fel bennem. Ehhez az is hozzátett, hogy nagy adag hó esett tegnap éjjel, tehát mára már minden fehéren csillogott a halovány napsugarak alatt. Már ma reggel éreztem anya sütijeinek kellemes, hívogató illatát, és a friss kávé szólongatását. Imádtam így ébredni! Azonnal kiugrottam az ágyból, belebújtattam a lábam a szarvasos mamuszomba (még tavaly kaptam a legjobb barátnőmtől, Megtől, igaz, kicsit gyerekes volt, de illett a soha meg nem érő személyiségemhez), felkaptam egy fehér kötött pulcsit, s leszáguldottam a konyhába. Igazi mennyország, gondoltam, amikor a terített asztalra néztem. Gofri, kókuszos müzli, most készült mézeskalácsemberkék és gőzölgő jóreggelt-ital fogadott, ahogy szerettem. Hagyománybetartó családnak tartottuk magunkat, a reggeli a legfontosabb étkezésünket képezte, meg is adtuk a módját, ahogy illett. Rendszerint degeszre zabáltuk magunkat már korán, aztán panaszkodtunk, ha a nadrág nem akart beérni, vagy a póló nem úgy állt, mint addig. De sose spóroltunk, ha ételről volt szó, anya bőkezűen költekezett.
- Sose vesd meg magadtól a legjobb falatokat, csak mert a pénzt nézed - ezt mondta örökké, ez volt a mottója. Így ha akartuk, ha nem, mindig sokat és jót ettünk, ünnepi időben pedig főleg. Mindemellett anyának az is szokása volt, hogy már hetekkel korábban elkezdje a sütögetést, nem mintha bántam volna. Az ő kalácsához foghatót soha nem találtam. Egyetlen dolog hiányzott, hogy még tökéletesebb legyen a reggel, mégpedig az, hogy a kedves ,,mostohatestvérem'' végre abbahagyja a duzzogást, és úgy döntsön, megtisztel minket a jelenlétével. Untam, hogy minden nap az ajtaja elé vigyem a tányérokat, ő pedig egy köszönetet sem volt képes elmormogni, apát pedig zavarta mindez. Egyik nap például egyenesen kijelentette, hogy nem kötelességem egy tizenkilenc éves felelőtlenről gondoskodni, Kyle dolga lenne, hogy megemberelje magát. De amikor rákérdeztem, hogy ebben az esetben mégis miért hozta el hozzánk őt, csendesen elfordult. Én pedig folytattam a munkálataimat, minden étkezés után fogtam Kyle részét, bekopogtam és letettem a küszöb elé, aztán a tál minden másnapra kiürülve állt a mosogatóban. Legalább ennyi jelt kaptunk afelől, hogy Kyle még mindig él ott bent, a szobájában. Mégsem tudtam megérteni, vajon mivel töltheti el a napjait, anélkül, hogy ép eszét vesztené az unalomtól. Volt ugyan egy apró sport tévé, de még nem kötöttük rá a központi hálózatra, emellett pedig két könyvespolcot is beállítottunk, de kötve hittem, hogy a vendégünk rajongana az Elfújta a szél és egyéb romantikus könyveimért, vagy épp Shakespeare leghíresebb műveiért.
     Kyle ma reggel sem jelent meg. Apa a szokásos helyén ült, újsággal a kezében, anya sürgött-forgott, megteremtve a szokásos amerikai családok mindennapi látképét, de nekem fájt a lelkem, mikor megint arra gondoltam, hogy Kyle most is egyedül fekszik a négy fala között. Egy hatalmas bunkó volt ugyan, de a magányát senkinek se kívántam. Még csak ki se járt soha, nem találkozott a barátaival, csak a mostanra (szerencsére) elmaradozott kalandjai jelentették a társaságát. Vajon hogy bírta hogy egész nap ne legyen senki, akihez hozzászóljon? Jómagam alig bírom befogni a szám, állandóan fecsegek, mindenkivel meg akarok ismerkedni, szóval eszembe se jutna, hogy elzárkózzak a körülöttem lévők elől. Sajnáltam Kyle-t. Pocsék élete lehetett, ha az anyja sose törődött vele, és ha csak az jelentett neki biztos szállást, ha apa a szárnyai alá veszi.
     Ahogy ez mind végigfutott az agyamon, hirtelen az étvágyam és a jókedvem is elment, helyette csak az együttérzés maradt az én egyedül lévő ,,mostohatestvérem'' iránt. Nem is tudom, miért kezdtem el a mostohatestvéremnek hívni, hisz az égvilágon semmi rokoni kapcsolat sem volt köztünk. De mikor apa megérkezett vele, úgy mutatta be, mint egy mostohatestvért, azt hiszem, azért, mert valahol mélyen a fiának nézte az említettet, ezután pedig ráragadt a megnevezés. Mostohatestvér. Sose volt senki rajtam kívül, anya nem is akart második gyereket, én se gondolkoztam a testvéren. Ki gondolta volna, hogy mostanra valaki elnyeri ezt a címet, még ha idézőjelben is. És az is ott van, hogy Kyle valószínűleg a legpocsékabb mostohatestvérjelölt, akit a föld valaha a hátán hordozott. Csakhogy mindemellett is fájt a szívem érte. Az aranysárga gofrik már nem tűntek olyan kívánatosnak, hiába korgott a gyomrom értük. A pohár kávé keserű savként hatott a kiszáradt torkomra. Hirtelenjére a kellemes családi reggeli egy kínos és kellemetlen szituációvá vált, ahol nem szándékoztam részt venni, ez pedig nem kerülte el a szüleim figyelmét sem, mert apa aggódó arccal engedte le a sportrovatot.
- Kicsim, minden rendben? Sápadtnak tűnsz - ráncolta a homlokát. Anya rögtön odapattant mellém, és rátette a kezét a homlokomra. Idegesen hessegettem el onnan.
- Hagyj, nem vagyok beteg. Kyle hol van?
A kérdésemre anya és apa összenézett, míg anya a szájába harapva nem válaszolt:
- Kincsem, szerintem nem kellene azzal a fiúval foglalkoznod. Hamarosan úgyis elköltözik - vont vállat. - Addig is engedjük, hogy duzzogjon a szobájában.
- Jó, de mégsem nézhetitek, hogy ételhiányban haljon meg - akadékoskodtam tovább. - Mégis milyen gondviselők lennétek? - vontam fel a szemöldököm, Úgy méregettem őket.
- Abby, figyelj, anyáddal megbeszéltük, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha Kyle elköltözne innen - mondta ki apa egyenesen az elképzelését, én pedig lemeredtem.
- Ti most ki akarjátok őt dobni? Télen?! A hidegbe? Mikor épp azért jött ide, mert nincs hol laknia?!! - kiabáltam, és hirtelen el se tudtam képzelni, mitől lettem ilyen dühös. Egyszerűen csak az zavart, hogy az a fiú ott gubbaszt, mert az anyja egy drogos utcalány, aztán csak azért akarják őt az utcára dobni és sorsára hagyni, mert képtelenek látni benne a sebezhetőséget.
- Abigail, nem kell így túlreagálni - sértődött meg anya.
- Én nem reagálok túl semmit - szóltam vissza. - Vagy talán igen. De ha képesek lennétek erre, ti lennétek a legrosszabb szülők a világmindenségben.
- Hogy mondhatsz ilyent? - csattant erre fel apa is. - Kyle nem a mi fiunk. De a mi házunkban él, kiemelem, jóindulatból, amivel kellőképp vissza is él, tehát eldönthetjük, mikor érezzük elégnek a jelenlétét. És én úgy döntöttem, épp eleget tűrtünk neki.
     Valószínűleg igazat kellett volna adnom neki. Ez lett volna a leghelyesebb lépés, a racionális gondolat. De helyesen gondolkodni és cselekedni két különböző dolog, és én most a nincstelen, sérült fél pártján álltam, szemben azokkal az emberekkel, akik felneveltek. Épp ezért csúszott ki gondolatlanul az a mondat a számon:
- Ez nem a te házad - céloztam a mondandóm apa fele, akit most nem is akartam  az apámnak nevezni. - Te is csak egy betolakodó voltál itt, amíg el nem vetted anyát.
    Döbbent csend fogadta a kirohanásom. Anya szeme könnybe futott, apa arca elsápadt és sértődötté vált. A mellkasom összeszorult és nagyon szerettem volna visszaszívni a szavakat. Voltaképp miért is védtem meg Kyle-t? Nem tett semmi jót sem velem szemben. 
- Abby, menj fel a szobádba - szólalt meg aztán anya. A hangja olyan halk és megtört volt, mint egy suttogás.
- Jó. Amúgy se tudnék két ilyen szívtelen alak mellett enni - álltam fel, a nagy lendülettől a székem hátraesett, de úgy hagytam, mit sem törődve a csattanással. - És gondolkozz el azon, mit mondtál - kiáltottak utánam.
- Az igazat! - ordítottam vissza. Miért is nincs emeletes házunk, most  színésziesen felviharozhatnék a lépcsőn, mint azokban a tinifilmekben.
Pár pillanattal később persze meg is bántam mindent, de már késő volt. És valahol mélyen azért úgy véltem, igazam van. Igazságtalanság volt ez a részükről. Kyle nem ártott senkinek sem, még ha úgy is látszik. Bár igen, visszaélt sok mindennel, és hálátlanság volt idehozni a libáit, szemétkedni anyával vagy épp velem, nem akartam, hogy kidobják. Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolog vonzott benne, ami arra késztetett, hogy még többet meg akarjak tudni róla.
    Három óra múlva már annyira fájt a hasam, hogy szinte sírtam, viszont akkor sem mentem le. Azt akartam, anyáék is rájöjjenek, hogy kegyetlenséget akartak tenni. Hallottam a motoszkálásukat az ajtóm előtt a nyikorgásból. Egyszer mintha valaki még be is kopogott volna. Beszélni viszont nem beszéltem senkivel sem. Aztán három óra múlva végre úgy döntöttem, elég, és előkaptam a mobilom, hogy írjak egy üzenetet a legjobb barátnőmnek Meredithnek.
Én: Családi vészhelyzet,. ki tudnál menteni? 
Alig fél perc elteltével meg is kaptam a választ.
Mer: Miért érzem úgy, hogy ennek köze van a szuperszexi vendégetekhez. Egyébként tíz perc és nálad vagyok. 
Én: Mert köze is van. Kösz, mindjárt kész leszek. Valami erőst akarok most. 
Mer: Vodka elég lesz? Mindjárt ott vagyok. 
Én: Thx. 
     A szekrényhez lépve előkotortam valami vastagabb ruhát, a választásom aztán a fehér kötött ruhámra és a fehér csizmámra esett, amit úgy szerettem. Szó nélkül mentem ki az ajtón, épp mikor Mer feltolatott a a járdánkra.
- Vigyél innen jó messze - ültem be melléje.
- Ahogy kívánod, úrnőm - kacsintott rám, és pont oda vezetett, ahol épp lenni akartam.

***

    A Benny's Bar egy menő hely volt valahol a város végén, ahova elég sok velem egykorú járt, mert mindenkit kiszolgáltak itallal. Nekem pedig épp erre volt szükségem: figyelemelterelésre. Nem ittam gyakran, akkor is csak mértékkel, de most úgy éreztem, képes lennék legurítani két üveggel is. Teljesen egyedül. A pultra támaszkodva két erős koktélt rendeltem, olyan színes löttyöt, még egy kis ernyőt is tettek reá. Két húzásra kiittam az egyiket, aztán a másikat is, és így tovább, míg csak bírtam. A benne lévő vodkától köhögni kezdtem, mégis rendeltem a következőt. 
- Hű, szerintem hagynod kellene. Nem tesz jót neked - ült mellém Meredith. 
- Nem érdekel. Így is, úgy is mindegy, ha már részegen is megyek haza. Elegem van mindenből. 
- És mégis mit takar ez a minden? - könyökölt mellém, állát a tenyerébe hajtva.
- Az egészből. Apából, anyából, apa idióta exéből, Kyle-ból, az ünnepekből. Mindenből - hadartam egy szuszra. - Ez mind apa hibája. Ha ő nem keveredik össze azzal  Josie-van, most nem kellene egy tizenkilenc éves csecsemő miatt veszekednem velük. 
- Ó! - bólintott Mer, aztán átnézett a fejem felett. - Te, ha már tizenkilenc éves csecsemő, az ott nem Kyle? - mutatott egy asztalhoz. 
    Megfordultam, és tényleg! Kyle ült az egyik asztalnál, körülötte három lengén öltözött, agyonmázolt lánnyal. Úgy tűnt, nagyon is jól elvan, pláne, hogy az egyik lány majdnem a képébe nyomta magát, felfedve a fekete csipkés melltartóját. Ezt el se hittem! Én otthon üvöltözöm miatta, ő pedig itt tölti az idejét, mikor azt hiszem, hogy egyedül van.
   Kyle, mintha csak megérezett volna, felém kapta a fejét, s láttam, ahogy elkerekedik a szeme, mikor összenézett velem. Odaszólt a hódolóinak, aztán felém lépdelt, majd megállt közvetlenül előttem. A kezemben tartott ital láttán elsötétedett a tekintete.
- Mit csinálsz te itt? - morgott.
- Bulizok - rántottam meg a vállam. - Miért, baj?
- Neked nem lenne szabad itt lenned. Nem az ilyen hercegnőknek való hely ez - mosolyodott el gúnyosan.
- Igaz, inkább az olyanoknak való, min te. Meg a barátnőidnek - intettem a lányok felé.
- Ez nem a e dolgod - szűkítette össze a szemét. - Most pedig hazajössz - ragadta meg a karom.
- Nem, nem megyek. Minden miattad van - hibáztattam ezúttal őt. - Ha te nem vagy, most boldogan díszíteném a házat. Tönkretetted az életem.
Ezúttal nem a harag, az ital beszélt belőlem. Kyle csak elvigyorodott a szóáradatomon.
- Bocs, nem tetszik. Pedig ilyen a való élet. Ideje lenne felébredned, királylány.
Mérgesen összeszorítottam a fogaimat, hogy már fájt. Most azt kívántam, bárcsak egyet értettem volna a szüleimmel vele kapcsolatban.              

2017. július 14., péntek

1.Fejezet

Sziasztok! :)
Meghoztam az első fejezetet erre az új blogomra, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. Amennyiben megtetszett valakinek a történet, az iratkozzon fel vagy írjon egy megjegyzést.  
xoxo Writer Girl

Abby

    A kezemet tördelve feküdtem a kanapén, fülemben üvöltött a zene, így próbáltam kizárni a szomszédos szobából kiszűrődő nevetést és az ajkak cuppanásának mostanra undorítóvá vált hangját. Egy hete ez ment, amióta csak apa (pontosabban a mostohaapám) bejelentette, hogy Josie, a volt barátnőjének fia nálunk fog maradni egy rövidebb időre, míg nem sikerül egy viszonylag olcsó lakást találnia magának. Először még örültem is neki, habár anya azonnal dührohamot kapott, mikor meghallotta apa egykori őrült szeretőjének a nevét. Elvégre mi rossz lehet abban, ha egy nagyjából velem egyidős srác is itt lesz az ünnepek alatt, legalább nem leszek olyan szörnyen magányos. Legalábbis először ezt hittem, csakhogy akkor megérkezett a bizonyos vendég, és minden, amit eddig elképzeltem róla, hirtelen semmivé lett. Nem egy vékony, hátrányos helyzetű sráccal találtam szembe magamat, mint elképzeltem magamban, akinek az anyja drogproblémai miatt a gyereke issza meg a levét az életnek. Ó, nem! Amikor apa belépett, nyomában Kyle Langforddal, azt hittem, mentem megáll a szívem. Életemben nem láttam még olyan dögös srácot, mint aki most szemben állt velem. Kyle hihetetlenül magas volt az én 165 centimhez képest, a 190-hez közeledhetett, barna haja egyik oldalt fel volt nyírva, másik oldalt belehullott az arcába, ízlésesen beállítva kunkorodott a füle alá. Barnára sült arcán kétnapos borosta díszelgett, és én el se tudtam képzelni, hogy valakinek állt-e ilyen jól valaha is az arcszőrzet. Mindemellett hihetetlen izmok húzódtak végig a karján és a dzsekijén keresztül a mellkasán is, felsője felgyűrt ujja láttatni engedte a fekete mintákat az alkarján. De barna szemeiben undort véltem felfedezni, mikor rám nézett, ez pedig megtörte a varázst kettőnk között. Csak levágta az agyonhasznált sporttáskáját a legközelebbi székre, aztán se szó, se beszéd, besétált a neki átalakított vendégszobába, bevágta az ajtót, aztán csak akkor láttuk viszont, mikor kijött, hogy üdvözölje a lányt, aki a barátnőjeként mutatkozott be. Mondjuk a következő napokban érkező személyek is ugyanezt a szerepet töltötték be, szóval igazán nehéz lett volna kiigazodni rajta. Anya konkrétan dührohamot kapott, mikor egyik nap egy félmeztelen lányra nyitott a fürdőnkben, ezt egy hatalmas vita követte, aminek az lett a vége, hogy anya kisírt szemekkel jött le vacsorázni, apa mogorva volt egész idő alatt, Kyle pedig három napig jelét se mutatta, hogy itt lenne. Ettől függetlenül a lányok jöttek-mentek a házban, egész otthonosan érezték magukat, az egyikük, egy rózsaszín hajú, vakolatot viselő csaj például azt is megkérdezte, főzök-e neki kávét. Egy nagy pohár vizet kapott cserébe, egyenesen az arcába. Aznap este Kyle vizet öntött az ágyamra, tudatva velem, hogy ne avatkozzak bele más viseltes dolgaiba. Levontam a következményt, s arra jutottam, hogy az alatt a két hónap alatt, amíg nálunk lesz, jobb elkerülnöm őt, amennyire csak lehet.
    Ma este apáék elmentek egy vacsorára a közeli barátainkhoz, én betegségre hivatkozva itthon maradtam, mert semmi kedvem nem volt bájosan mosolyogni, miközben ugyanazokat a kérdéseket tesik fel állandóan. Igen jól megy az iskola. gen, örülök, hogy végre van valami szabadidőm. Nem, nincs gond a kicsapongásommal. Nincs is kicsapongó életmódom. Nem, még nincs barátom, és nem is tervezek egyelőre. Igen, tudom, hogy tizenhat évesen mindenki szerelmes lesz, de én kivétel vagyok. Arra persze nem gondoltam, hogy Kyle is kihasználja az időt, elhívva magához a sokadik Ms. Kisírt Szemel Fogom Átkozni Ezt Az Alakot Pár Nap Múlva kisasszonyt. Még a hangos zene sem tudta megfékezni a hányingert, ami akkor tört rám, mikor belegondoltam, mi mindent csinálhatnak ők ott bent. Undorító volt, hogy Kyle ennyire visszaélt a vendégszeretetünkkel, megvetett engem és anyát is, apát pedig a szó soros értelmében gyűlölte, mintha minket hibáztatna, hogy az anyja túl akarta adagolni magát, csak mert apa közölte vele, vége, többet ne zaklassa se őt, se minket.
    Úgy egy hónapja történt, hogy mikor hazajöttünk a nagy családi bevásárlásról, egy látszólag ittas nő fogadott minket a ház előtt, aztán egyből ránk is támadott, átkokat fröcsögve a képünkbe. Utólag kiderült, hogy ő volt Josephine Langford, apa volt szeretője. Megrökönyödve bámultam rá, mikor elárulta az igazat, azon gondolkozva, mi késztette apát, hogy egy ilyen eszement asszonnyal keveredjen össze, mint ez a Josie. Még szerencse, hogy kitisztult a feje, miután találkozott anyuval, aztán alig három és fél hónap múlva csendesen össze is házasodtak.
    Hallottam, hogy nyílik egy szobaajtó, aztán egy viháncoló kis szőke lépett ki rajta, épp a blúza elejét gombolgatva. Mikor észrevett, rögtön elvörösödött és a mellkasához kapta a kezét.
- Ő ki? - kérdezte a hátában kijövő Kyle-t, miközben rám mutatott rózsaszín körmökkel ékesített ujjaival. - Miért van itt? Azt mondtad, egyedül leszel.
- Ez csak Abs - felelte Kyle teljes hanyagsággal. Mi az, hogy csak Abs? Mintha nem is lennék emberi lény. Ó, ne aggódj, ő itt csak a házi kedvenc, tudod, mint egy kiskutya. Ne is aggódj miatta, inkább gyere vissza, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Úgyse tud tisztán gondolkodni. - Ne aggódj miatta, nem okoz gondot.
- Gondolod te - morogtam, benyomva egy kemény rockot. Ez legalább kizárja a zajokat. Kyle közelebb lépett, kezét a lány dereka köré csúsztatta.
- Abby nem okoz gondot, mert nem fog beárulni.
- Majd meglátjuk - motyogtam leginkább magamnak, de biztos voltam benne, hogy amint megérkeznek apuék, az első dolgom lesz beszámolni a kiscsajról.
    A kis szőke megvonta a vállát, aztán Kyle-hoz fordulva nyomott egy nyálas csókot a fiú szájára, felkapta a szinte semmit se takaró kabátkáját (csoda, hogy nem fagyott meg ebben a hidegben), aztán a csípőjét rázva kilibbent az ajtón, intve még egyet felénk. Látszott rajta, hogy várja, mikor jöhet vissza, kár lett volna lelomboznom azzal, hogy valószínűleg soha nem fogja ide újra betenni a lábát. És nem csak miattam nem. Kyle fordult is vissza a szobájába, mikor a hangom megállította.
- Apa nem fog örülni ennek. Tudtommal közölte, hogy ez egy tisztességes ház, nem a prostituáltak találkozóhelye - kiáltottam utána csak úgy mellékese.
- Nem mered - szegte fel az állást öntelten. Szeméből kihívást láttam kisugározni.
- Ne tedd fel rá a fejed, a végén még elveszted - nevettem fel gúnyosan, kihúztam a fülhallgatót a fülemből. - Megmondtam, hogy nem akarom itt még egy barátnődet látni, de te látszólag teszel rá. Kénytelen leszek ismét panaszkodni miattad.
- Szörnyen gyerekes vagy - vágott oda érzéketlenül. - Ha nem tetszik valami, futsz apucihoz. Hát az élet nem így működik, ideje lenne felébredned, királylány. Nem minden úgy alakul, ahogy az ember akarja - fordult el, aztán már csak az ajtaja csukódását hallottam, mint általában minden nap. Enélkül szinte el is feledném, hogy itt él mellettem. Fújtatva néztem utána, vártam, mikor jön vissza, folytatva a vitánkat, de ez nem következett be. Kyle csak odavág egyet-egyet, aztán lelép, miután a mérge célba ér. Alig vártam már, hogy eltűnjön innen, és majd legfeljebb az utca másik felén lássam, tisztes távolságban tőlem. Ki nem állhattam őt, fintorogtam minden cselekedetétől, utáltam, hogy ennyire tárgyaknak tekinti a nőket, mégis, leginkább azt utáltam, hogy valahányszor láttam, a testem akarta őt. Kíváncsi voltam, milyen lehet, mikor megcsókol, úgy istenigazából megcsókol, elfeledtetve velem mindenki mást ezen a világon. Persze ez nem fog megtörténni, először is azért, mert én még csak tizenhat éves voltam, februárban töltöttem a tizenhetet, Kyle pedig tizenkilenc volt. Másodszor pedig azért, mert több eszem volt annál, mint hogy hagyjam, hogy kihasználjon, aztán egy nappal később már más valakivel édelegjen. Na nem, sok minden vagyok, de eldobható azért nem, bármennyire is vonzódtam hozzá!
   Hallottam, hogy pittyeg a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. A kijelzőre nézve láttam, hogy anya irt nekem valamit.
Anyu: Kicsim, késni fogunk egy kicsit, rettentően havazik és Richard nem mer elindulni. Vigyázz magadra és nézz rá Kyle-ra is, ne csináljon őrültséget. Szeretlek. Puszi, anyu. 
Azonnal visszaírtam neki, de nem tudtam elfojtani a csalódottságot és a félelmet. Az ablakon kinézve láttam, hogy csakugyan hatalmas pelyhekben hull a hó. Ha így folytatja, talán órákig is eltarthat, míg megtisztítják az utakat, én pedig nem birok ki annyi időt Kyle mellett.
Én: Rendben, vigyázzatok magatokra. Én is szeretlek. 
    Hátradöntöttem a fejem a karfára, megmaszkíroztam a halántékom, magamban imádkoztam, hogy hamar elüljön a havazás, mert fogalmam sincs, mennyi idő kell ahhoz, hogy egymásnak essünk ezzel a bunkó, faragatlan alakkal itt az ajtó mögött. És az egymásnak esünk alatt most nem is tudom, azt értettem-e, hogy kinyírjuk egymást, vagy éppen letépjük a másikról a ruhát.

***

   Vacsorát készítettem, a kedvenc paradicsomszószos csirkém, mikor újra nyílt az ajtó, aztán Mr. Goromba lépett ki rajta. A konyhaszekrényhez cammogva kikapott onnan egy gabonapelyhes dobozt, aztán indult is vissza, közben persze egy pillantást se vetett rám. 
- Vacsorát főzök - szóltam hozzá. - Mindjárt kész is lesz, ha érdekel. 
- Nem érdekel - morgott, s már ott se volt. Akkor ezt is megbeszéltük. Ennek ellenére tovább sütöttem a specialitásom, gondoltam, majd anya örülni fog, hogy nem kell még az étellel is bajlódnia. Elképzeltem, mennyire fáradtak lesznek, mikor hazaevickélnek, erre csak még nagyobb fokra állítottam a sütőt. A konyhát hamarosan ropogós hús és sült krumpli illata lengette be, gonoszul reméltem, hogy Kyle is megérzi az ínycsiklandó illatokat, aztán forgolódik, mikor kordul egyet a gyomra. Hatalmas adagot tornyoztam fel a tányéromra, aztán készítettem zöldségsalátát is, majd elégedetten az asztalhoz ültem, hogy megtömjem a hasam a fincsi sült hússal és burgonyával. Épp a paradicsomon rágtam teljes átéléssel, miközben felfigyeltem az öblös léptekre, aztán az összecsapódó tányérok lágy csattanását, végül a szék nyikorgását, ahogy Kyle, szintén megpakolt tállal leült velem szemben.
- Nem azt mondtad, hogy nem érdekel az ételem? - húztam fel az egyik szemöldököm kérdőn. Cserébe egy morgást kaptam feleletnek.
- Muszáj mindig ilyen szörnyen akadékosnak és mindentudónak lenned? - kérdezett vissza mogorván.
Megvontam a vállam, jelezve, hogy nem érdekel, mit csinál, és folytattam tovább az eddigi tevékenységem.
   Már a tányérom mostam el, mikor a kulcs zörgött a zárban, aztán anyuék léptek be dideregve, de kellőképp kipirulva és nevetve, lerítt róluk a féktelen boldogság és szeretet egymás iránt. Anyu meglepetten kapta a kezét a szája elé, mikor megpillantott minket egy légtérben, anélkül, hogy a másiknak estünk volna.
- Ó! Látom, jól elvoltatok egyedül is - lelkesedett, kezét boldogan összecsapva. - Mindent rendben megoldottatok? Vadul bólogatni kezdtem, hogy elkerülhessem a további kérdéseket.
- Kösz a kaját - tolta el magától Kyle a tányért és felállt. - Tényleg jó lett - nézett rám, s indult is a kis szentélyébe.
- De hisz otthagytad a fejét - kiáltott utána anyu, de már nem volt kinek. Csak az ajtó csattanása felelt  az aggodalmaskodására. A szüleim rám néztek, mire ismét megvontam a vállam. A fene se tud kiigazodni ezen a furcsa alakon.

Kyle

   Elmélyülve rajzolgattam egy emberi arc vonásait, végigsatírozva a haj, a szem, a száj vonalán. Erről az egy szenvedélyemről még anya sem tudott, sose avattam őt be ebbe - imádtam rajzolni. Ez volt az a világ, ahova akkor menekültem, mikor minden másról tudomást se akartam venni. A rajz egyelőre csak a grafit szürkéjében pompázott, kivéve a szemeket. A szemek kékek voltak, hatalmasak, mélyek, amikben az ember szívesen elmerül egynéhány rosszabb pillanatában. Ezek a szemek voltak a halálom, azóta, hogy először belenéztem, szinte szerelmes voltam beléjük. Már-már függőségnek lehetett volna tekinteni, de szerettem ezt a mélységet, nyílt volt, őszinte, mindent elárult egy pillantással. Anya valószínűleg kiakadott volna, ha megtudja, hogy a számára legutáltabb személy lányáért rajongok olyan nagyon. Bár szeretnék anya mellett állni ebben az értelmetlen küzdelemben közte és Frida között, látom minden nap, mennyit jelent Patrick számára ez a család.
   Elmerültségemből a telefonom hangja ébreszt fel, az az idegesítő csengőhang szól, amit Willow állított be magának, remélve, hogy egyből felveszem, mikor meghallom Britney Spears hangját. Hát nem, már az elején megmondtam, hogy nem állapodok meg. Miért érzi akkor minden lány azt, hogy miattuk megkomolyodok és letelepszem, aztán lesz egy szép nagy családunk három gyerekkel, kutyával, biztos állással, jó szomszédokkal és egy emeletes házzal a várok központjában. Hagytam, hadd csengjen a mobil, amíg bírja. Szinte azonnal érkezett is egy üzenet, szintén a szőke bombázótól. Miért nem tudnak leállni ezek a nők, még mielőtt megszégyenítenék saját magukat? 
Willow: Szia, édes. Ismét van pár szabad percem, anyának vendége van. Mit szólnál, ha megint átmennék? ;-) 
    Nem, köszönöm, nem akartam, hogy újra átjöjjön. Most egyedül akartam lenni a gondolataimmal,m és semmi másra nem gondolni, csak arra, mikor szabadulhatok végre ki innen, ennek a kék szemű boszorkánynak a karmai közül, akkor aztán megint önmagam lehetek, az igazi önmagam. Ebbe a házba még egy szál cigarettát se hozhatok be. Kedvetlenül válaszoltam Willow üzenetére.
Én: Kösz, de nem élek a lehetőséggel. Talán majd később. 
Persze itt a talán inkább a sohával volt egyenlő, nem hiába nem voltam kétszer ugyanazzal a lánnyal, a végén még kötődni kezdenének, nekem pedig nem hiányzik a fejemre még egy szerelmes lány is. Az életem így is önmagában elég borzalmas és lehetetlen, elég, ha a magam társa vagyok a bajomban.
   Hátravetem a fejem a párnán, beszívom a nyitott ablakon beáramló hűvös levegőt, és újra a rajzomra nézek. Nem létező hibákat keresek rajta, amivel elüssem az időt, kizárjam a hangokat a fejemből. Újra jelez a telefonom, ezúttal anyától jött egy üzenet.
Anya: Hívj fel valamikor, tudni akarom, mi folyik abban a családban éppen. 
Remek, őt sem az érdekli, élek-e még, csak az idióta vetélkedése jár az eszében, a fiára meg tesz magasról. Az istenit is, tizenkilenc évet éltem le mellette úgy, hogy még csak felém se nézett, miért épp most érdekel, hogy mit tesz és mi jár a fejében?! Ennek is ez a környezet az oka, muszáj néznem, Patrick mennyire ragaszkodik Abbyhez, aki még csak nem is a vér szerinti lánya, és érzelgősködöm utána. Az én apám bezzeg lelépett még a születésem előtt, anya meg...ő csak anya marad, vagyis önmagán kívül leginkább senki sem érdekli. Teszem ugyan a kemény fickót mindenki előtt, de még magamnak is csak a csendes perceimben merem bevallani, hogy Patrick megmentett, mikor elhívott ide - különben az utcán karácsonyozhattam volna, miután megjelent nálunk anya új stricije és a haverjai.
   Halk léptek osontak végig az ajtóm előtt, megnyikordult a padló a lábak alatt, aztán hallottam, ahogy az illető megtorpan egy pillanatra, mintha csak hezitálna, végül továbbmegy. Füleltem, de a neszek elhalkultak, már senki sem volt a folyosón. Felálltam, a szemközti falhoz sétáltam, tenyeremet a hűvös téglákra fektettem, oda, ahol elválasztottak minket Abbyvel. Néha, mikor nagyon untam, magam, hallgatóztam is egy kicsit. Szerencsémre szolgált, hogy a falak extra vékonyak, így sokszor áthallatszott néhány beszédfoszlány, legfőképp mikor az ágyán fekve telefonálgatott. Innen tudtam, hogy engem például mogorva, búvalbélelt, neveletlen tuskónak titulált, aki úgy váltogatja a nőit, akár az alsógatyáit. Emellett azt is megtudtam, hogy mennyire rosszul érinti, mikor levegőnek nézem, szemétkedem vele, vagy hogy éppen konkrét esettel éljek, mikor összevizeztem az ágyát a Ruby-val történtek után. Azt utólag meg is bántam, mikor megtudtam, hogy elsírta magát miatta, de azóta se kértem tőle bocsánatot. Pedig megtehettem volna. Mert bár nem vallottam be, rém mulatságosnak tartottam, hogy Ruby sértődötten visongva toporzékolt előttem, miközben a lefolyt szemfestékével elmehetett volna egy mosómedvének.
   Most nem szűrődtek át neszek, bár vártam valamit. Ha beengedést nyerhettem Abby életének pillanataiba, ha a tudtán és akaratán kívül is, végre úgy érezhettem, én is vagyok valaki. Érdekelt, hogy mit tesz, kikkel lóg együtt, mit érez, mi bántja, minek örül, kit kedvel és kit utál. Meg akartam őt ismerni arról az oldaláról, amelyikről nem akarta, hogy tudomást szerezzek. Ő is olyan, mint én, álarcot hord, hogy elfedje az alatta rejlő embert, csak a szeme az, ami egy alagút a lelkébe.
    Elvettem a kezem a falról, aztán az ajtóhoz sétáltam, ahol a hangok végigfutottak. Ahogy kinyitottam, a szemem megakadt a kis dobozkán a földön. Felkaptam, úgy lestem bele, hogy mit rejt: abból a húsból és krumpliból volt benne egy nagy adag, amit vacsoránál ettem. Csendben felnevettem, miközben a tálat néztem. Isten irgalmazzon engem ettől a lánytól!