2017. augusztus 5., szombat

2.Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a második résszel. Elképesztően köszönöm a már most feliratkozott hét (!!) embernek a jelenlétüket. Remélem, tetszik majd az írásom!
Iratkozzatok fel, vagy írjatok alul.
Puszi, Writer Girl 

Abby

     Már csak napok választottak el Karácsonytól, a szeretet, a béke és család legfőbb ünnepétől. Máskor tűkön ülve lestem volna a naptárat, - kortól függetlenül - karikáztam volna az eltelő napokat, hogy majd december huszonötödikén hatalmas mosollyal a fejemen keljek, kikiáltva a világnak, mennyire boldog vagyok. Az orromat nekinyomtam volna az ablaknak, úgy lesve a hóesését, aztán szaladtam volna hóembert építeni, meg úgy viselkedni, mint egy kisgyerek. Ez azonban idén elmaradt, egyetlen ok miatt: ahogy érkezett az ünnep, Kyle kedve úgy süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre, mostanra már a szokásosabbnál is gorombább és elviselhetetlenebb lett, egyáltalán nem járt ki a ,,börtönéből'', naphosszat üvöltette a zenét, hogy ne kelljen beszélnie valamelyikünkkel és még enni sem evett. De legalább lányokat nem hordott haza, ezt vehettük pozitívumnak. Mindemellett szinte lehetetlenségnek tűnt mellette élni, annyira kiszipolyozta az emberből a pozitivitást és az optimizmust. Lassan mi magunk is búskomor zombikká váltunk a saját életterünkön. Anya egyre többször sírta el magát, apa a szokásosnál is levertebb lett, szeme alatt sötét karikák játszottak, én pedig egyszerűen nem bírtam magammal, legszívesebben rátörtem volna az ajtót, hogy jól megrázzam és rákiabáljak, amiért tönkretette a kedvenc időszakomat az évben.
    Alig öt nap maradt ajándékosztásig, addig igyekeztem mindent lefixálni, amit csak lehet. Anyával szerte rohangáltunk a városban mindenféle dolog után, végigjártuk a bevásárlóközpontokat, ajándéküzleteket, sőt, még a piacokat is, míg megtaláltuk magunknak a tökéletes fenyőfát. Megkerestem a legjobb ajándékokat: anyának egy ékszerdobozt vettem, fekete fából, vörös kövekkel kirakva, ahelyett, amit sikeresen összetörtem pár hónapja, apának pedig egy órát. Arról fogalmam sem volt, Kyle vajon velünk ünnepel-e, vagy inkább elmegy valahova, ráadásul nem is tűnt helyénvalónak, hogy neki is adjak valamit. Vagy mégis? Minden esetre inkább hagytam, bármennyire is ellenkezett a szívem az ellen, hogy egyedül hagyjam őt a szeretet napján. Később azonban igencsak megbántam, hogy egyáltalán gondoltam is a kedvességre Mr. Érzéketlen Langforddal kapcsolatban.
   December 22. Három nap. Szinte kiugrottam a bőrömből, olyan energia halmozódott már fel bennem. Ehhez az is hozzátett, hogy nagy adag hó esett tegnap éjjel, tehát mára már minden fehéren csillogott a halovány napsugarak alatt. Már ma reggel éreztem anya sütijeinek kellemes, hívogató illatát, és a friss kávé szólongatását. Imádtam így ébredni! Azonnal kiugrottam az ágyból, belebújtattam a lábam a szarvasos mamuszomba (még tavaly kaptam a legjobb barátnőmtől, Megtől, igaz, kicsit gyerekes volt, de illett a soha meg nem érő személyiségemhez), felkaptam egy fehér kötött pulcsit, s leszáguldottam a konyhába. Igazi mennyország, gondoltam, amikor a terített asztalra néztem. Gofri, kókuszos müzli, most készült mézeskalácsemberkék és gőzölgő jóreggelt-ital fogadott, ahogy szerettem. Hagyománybetartó családnak tartottuk magunkat, a reggeli a legfontosabb étkezésünket képezte, meg is adtuk a módját, ahogy illett. Rendszerint degeszre zabáltuk magunkat már korán, aztán panaszkodtunk, ha a nadrág nem akart beérni, vagy a póló nem úgy állt, mint addig. De sose spóroltunk, ha ételről volt szó, anya bőkezűen költekezett.
- Sose vesd meg magadtól a legjobb falatokat, csak mert a pénzt nézed - ezt mondta örökké, ez volt a mottója. Így ha akartuk, ha nem, mindig sokat és jót ettünk, ünnepi időben pedig főleg. Mindemellett anyának az is szokása volt, hogy már hetekkel korábban elkezdje a sütögetést, nem mintha bántam volna. Az ő kalácsához foghatót soha nem találtam. Egyetlen dolog hiányzott, hogy még tökéletesebb legyen a reggel, mégpedig az, hogy a kedves ,,mostohatestvérem'' végre abbahagyja a duzzogást, és úgy döntsön, megtisztel minket a jelenlétével. Untam, hogy minden nap az ajtaja elé vigyem a tányérokat, ő pedig egy köszönetet sem volt képes elmormogni, apát pedig zavarta mindez. Egyik nap például egyenesen kijelentette, hogy nem kötelességem egy tizenkilenc éves felelőtlenről gondoskodni, Kyle dolga lenne, hogy megemberelje magát. De amikor rákérdeztem, hogy ebben az esetben mégis miért hozta el hozzánk őt, csendesen elfordult. Én pedig folytattam a munkálataimat, minden étkezés után fogtam Kyle részét, bekopogtam és letettem a küszöb elé, aztán a tál minden másnapra kiürülve állt a mosogatóban. Legalább ennyi jelt kaptunk afelől, hogy Kyle még mindig él ott bent, a szobájában. Mégsem tudtam megérteni, vajon mivel töltheti el a napjait, anélkül, hogy ép eszét vesztené az unalomtól. Volt ugyan egy apró sport tévé, de még nem kötöttük rá a központi hálózatra, emellett pedig két könyvespolcot is beállítottunk, de kötve hittem, hogy a vendégünk rajongana az Elfújta a szél és egyéb romantikus könyveimért, vagy épp Shakespeare leghíresebb műveiért.
     Kyle ma reggel sem jelent meg. Apa a szokásos helyén ült, újsággal a kezében, anya sürgött-forgott, megteremtve a szokásos amerikai családok mindennapi látképét, de nekem fájt a lelkem, mikor megint arra gondoltam, hogy Kyle most is egyedül fekszik a négy fala között. Egy hatalmas bunkó volt ugyan, de a magányát senkinek se kívántam. Még csak ki se járt soha, nem találkozott a barátaival, csak a mostanra (szerencsére) elmaradozott kalandjai jelentették a társaságát. Vajon hogy bírta hogy egész nap ne legyen senki, akihez hozzászóljon? Jómagam alig bírom befogni a szám, állandóan fecsegek, mindenkivel meg akarok ismerkedni, szóval eszembe se jutna, hogy elzárkózzak a körülöttem lévők elől. Sajnáltam Kyle-t. Pocsék élete lehetett, ha az anyja sose törődött vele, és ha csak az jelentett neki biztos szállást, ha apa a szárnyai alá veszi.
     Ahogy ez mind végigfutott az agyamon, hirtelen az étvágyam és a jókedvem is elment, helyette csak az együttérzés maradt az én egyedül lévő ,,mostohatestvérem'' iránt. Nem is tudom, miért kezdtem el a mostohatestvéremnek hívni, hisz az égvilágon semmi rokoni kapcsolat sem volt köztünk. De mikor apa megérkezett vele, úgy mutatta be, mint egy mostohatestvért, azt hiszem, azért, mert valahol mélyen a fiának nézte az említettet, ezután pedig ráragadt a megnevezés. Mostohatestvér. Sose volt senki rajtam kívül, anya nem is akart második gyereket, én se gondolkoztam a testvéren. Ki gondolta volna, hogy mostanra valaki elnyeri ezt a címet, még ha idézőjelben is. És az is ott van, hogy Kyle valószínűleg a legpocsékabb mostohatestvérjelölt, akit a föld valaha a hátán hordozott. Csakhogy mindemellett is fájt a szívem érte. Az aranysárga gofrik már nem tűntek olyan kívánatosnak, hiába korgott a gyomrom értük. A pohár kávé keserű savként hatott a kiszáradt torkomra. Hirtelenjére a kellemes családi reggeli egy kínos és kellemetlen szituációvá vált, ahol nem szándékoztam részt venni, ez pedig nem kerülte el a szüleim figyelmét sem, mert apa aggódó arccal engedte le a sportrovatot.
- Kicsim, minden rendben? Sápadtnak tűnsz - ráncolta a homlokát. Anya rögtön odapattant mellém, és rátette a kezét a homlokomra. Idegesen hessegettem el onnan.
- Hagyj, nem vagyok beteg. Kyle hol van?
A kérdésemre anya és apa összenézett, míg anya a szájába harapva nem válaszolt:
- Kincsem, szerintem nem kellene azzal a fiúval foglalkoznod. Hamarosan úgyis elköltözik - vont vállat. - Addig is engedjük, hogy duzzogjon a szobájában.
- Jó, de mégsem nézhetitek, hogy ételhiányban haljon meg - akadékoskodtam tovább. - Mégis milyen gondviselők lennétek? - vontam fel a szemöldököm, Úgy méregettem őket.
- Abby, figyelj, anyáddal megbeszéltük, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha Kyle elköltözne innen - mondta ki apa egyenesen az elképzelését, én pedig lemeredtem.
- Ti most ki akarjátok őt dobni? Télen?! A hidegbe? Mikor épp azért jött ide, mert nincs hol laknia?!! - kiabáltam, és hirtelen el se tudtam képzelni, mitől lettem ilyen dühös. Egyszerűen csak az zavart, hogy az a fiú ott gubbaszt, mert az anyja egy drogos utcalány, aztán csak azért akarják őt az utcára dobni és sorsára hagyni, mert képtelenek látni benne a sebezhetőséget.
- Abigail, nem kell így túlreagálni - sértődött meg anya.
- Én nem reagálok túl semmit - szóltam vissza. - Vagy talán igen. De ha képesek lennétek erre, ti lennétek a legrosszabb szülők a világmindenségben.
- Hogy mondhatsz ilyent? - csattant erre fel apa is. - Kyle nem a mi fiunk. De a mi házunkban él, kiemelem, jóindulatból, amivel kellőképp vissza is él, tehát eldönthetjük, mikor érezzük elégnek a jelenlétét. És én úgy döntöttem, épp eleget tűrtünk neki.
     Valószínűleg igazat kellett volna adnom neki. Ez lett volna a leghelyesebb lépés, a racionális gondolat. De helyesen gondolkodni és cselekedni két különböző dolog, és én most a nincstelen, sérült fél pártján álltam, szemben azokkal az emberekkel, akik felneveltek. Épp ezért csúszott ki gondolatlanul az a mondat a számon:
- Ez nem a te házad - céloztam a mondandóm apa fele, akit most nem is akartam  az apámnak nevezni. - Te is csak egy betolakodó voltál itt, amíg el nem vetted anyát.
    Döbbent csend fogadta a kirohanásom. Anya szeme könnybe futott, apa arca elsápadt és sértődötté vált. A mellkasom összeszorult és nagyon szerettem volna visszaszívni a szavakat. Voltaképp miért is védtem meg Kyle-t? Nem tett semmi jót sem velem szemben. 
- Abby, menj fel a szobádba - szólalt meg aztán anya. A hangja olyan halk és megtört volt, mint egy suttogás.
- Jó. Amúgy se tudnék két ilyen szívtelen alak mellett enni - álltam fel, a nagy lendülettől a székem hátraesett, de úgy hagytam, mit sem törődve a csattanással. - És gondolkozz el azon, mit mondtál - kiáltottak utánam.
- Az igazat! - ordítottam vissza. Miért is nincs emeletes házunk, most  színésziesen felviharozhatnék a lépcsőn, mint azokban a tinifilmekben.
Pár pillanattal később persze meg is bántam mindent, de már késő volt. És valahol mélyen azért úgy véltem, igazam van. Igazságtalanság volt ez a részükről. Kyle nem ártott senkinek sem, még ha úgy is látszik. Bár igen, visszaélt sok mindennel, és hálátlanság volt idehozni a libáit, szemétkedni anyával vagy épp velem, nem akartam, hogy kidobják. Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolog vonzott benne, ami arra késztetett, hogy még többet meg akarjak tudni róla.
    Három óra múlva már annyira fájt a hasam, hogy szinte sírtam, viszont akkor sem mentem le. Azt akartam, anyáék is rájöjjenek, hogy kegyetlenséget akartak tenni. Hallottam a motoszkálásukat az ajtóm előtt a nyikorgásból. Egyszer mintha valaki még be is kopogott volna. Beszélni viszont nem beszéltem senkivel sem. Aztán három óra múlva végre úgy döntöttem, elég, és előkaptam a mobilom, hogy írjak egy üzenetet a legjobb barátnőmnek Meredithnek.
Én: Családi vészhelyzet,. ki tudnál menteni? 
Alig fél perc elteltével meg is kaptam a választ.
Mer: Miért érzem úgy, hogy ennek köze van a szuperszexi vendégetekhez. Egyébként tíz perc és nálad vagyok. 
Én: Mert köze is van. Kösz, mindjárt kész leszek. Valami erőst akarok most. 
Mer: Vodka elég lesz? Mindjárt ott vagyok. 
Én: Thx. 
     A szekrényhez lépve előkotortam valami vastagabb ruhát, a választásom aztán a fehér kötött ruhámra és a fehér csizmámra esett, amit úgy szerettem. Szó nélkül mentem ki az ajtón, épp mikor Mer feltolatott a a járdánkra.
- Vigyél innen jó messze - ültem be melléje.
- Ahogy kívánod, úrnőm - kacsintott rám, és pont oda vezetett, ahol épp lenni akartam.

***

    A Benny's Bar egy menő hely volt valahol a város végén, ahova elég sok velem egykorú járt, mert mindenkit kiszolgáltak itallal. Nekem pedig épp erre volt szükségem: figyelemelterelésre. Nem ittam gyakran, akkor is csak mértékkel, de most úgy éreztem, képes lennék legurítani két üveggel is. Teljesen egyedül. A pultra támaszkodva két erős koktélt rendeltem, olyan színes löttyöt, még egy kis ernyőt is tettek reá. Két húzásra kiittam az egyiket, aztán a másikat is, és így tovább, míg csak bírtam. A benne lévő vodkától köhögni kezdtem, mégis rendeltem a következőt. 
- Hű, szerintem hagynod kellene. Nem tesz jót neked - ült mellém Meredith. 
- Nem érdekel. Így is, úgy is mindegy, ha már részegen is megyek haza. Elegem van mindenből. 
- És mégis mit takar ez a minden? - könyökölt mellém, állát a tenyerébe hajtva.
- Az egészből. Apából, anyából, apa idióta exéből, Kyle-ból, az ünnepekből. Mindenből - hadartam egy szuszra. - Ez mind apa hibája. Ha ő nem keveredik össze azzal  Josie-van, most nem kellene egy tizenkilenc éves csecsemő miatt veszekednem velük. 
- Ó! - bólintott Mer, aztán átnézett a fejem felett. - Te, ha már tizenkilenc éves csecsemő, az ott nem Kyle? - mutatott egy asztalhoz. 
    Megfordultam, és tényleg! Kyle ült az egyik asztalnál, körülötte három lengén öltözött, agyonmázolt lánnyal. Úgy tűnt, nagyon is jól elvan, pláne, hogy az egyik lány majdnem a képébe nyomta magát, felfedve a fekete csipkés melltartóját. Ezt el se hittem! Én otthon üvöltözöm miatta, ő pedig itt tölti az idejét, mikor azt hiszem, hogy egyedül van.
   Kyle, mintha csak megérezett volna, felém kapta a fejét, s láttam, ahogy elkerekedik a szeme, mikor összenézett velem. Odaszólt a hódolóinak, aztán felém lépdelt, majd megállt közvetlenül előttem. A kezemben tartott ital láttán elsötétedett a tekintete.
- Mit csinálsz te itt? - morgott.
- Bulizok - rántottam meg a vállam. - Miért, baj?
- Neked nem lenne szabad itt lenned. Nem az ilyen hercegnőknek való hely ez - mosolyodott el gúnyosan.
- Igaz, inkább az olyanoknak való, min te. Meg a barátnőidnek - intettem a lányok felé.
- Ez nem a e dolgod - szűkítette össze a szemét. - Most pedig hazajössz - ragadta meg a karom.
- Nem, nem megyek. Minden miattad van - hibáztattam ezúttal őt. - Ha te nem vagy, most boldogan díszíteném a házat. Tönkretetted az életem.
Ezúttal nem a harag, az ital beszélt belőlem. Kyle csak elvigyorodott a szóáradatomon.
- Bocs, nem tetszik. Pedig ilyen a való élet. Ideje lenne felébredned, királylány.
Mérgesen összeszorítottam a fogaimat, hogy már fájt. Most azt kívántam, bárcsak egyet értettem volna a szüleimmel vele kapcsolatban.